Prológus

"Este volt s a nyári égről

Rohanó, tüzes vágyak estek belém,

Mikor a bőrünk össze-összeért,

Egész életemmel ott éltem én,

Azon a kicsi darabka helyen,

Ahol a bőrünk,

A bőrünk összeért."

/József Attila/

Az apró helységben a tömeg a zene ütemére pulzál, mintha csak gyorsan dobbanó szív lenne. Testek feszülnek egymásnak, izzadtság párolog a levegőben, és minden egyes légvétellel egy másik ember aromája kúszik a tüdőkbe. Az óra lassan elüti a hajnali kettőt, azonban a hangulat egyáltalán nem csappan. A zenészek órák óta zenélnek, bőrükön gyöngyözik a verejték, akárcsak az enyémen. Talán ez az a pillanat, mikor úgy gondolom zenész és rajongó egy szinten mozog. A zene mozgat mindenkit, és lám, az ő homlokukon, kezükön, testükön is ugyanaz a sós csepp csillan, mint minden átlagos emberén. 

Hajam csapzott, sminkem pedig elmaszatolva borítja be a szememet, és nyomja el a fáradtság karikáit, melyet az elmúlt nap hajtása festett íriszeim alá. Ettől függetlenül nem pihenek meg, egy percre sem állnék le, még akkor sem, ha ezen múlna a világ sorsa. Most vagyok szabad, most vagyok teljes, és talán nem meglepő, hogy érkezésem óta szinte már teljesen megvadulva adom át magam minden lejátszott számnak. Ugráltam, tekeregtem, vonaglottam, és felpörögtem, egy percre sem lelassulva. Ujjaim tincseimbe túrnak, majd hosszú szőke szálaimat egy laza mozdulattal simítom hátra, mely most a levegő és nedvességük miatt a fejemhez tapad. Nem érdekel hogy nézek ki, hogy mennyire nem vagyok szalonképes. Most csak az számít, hogy az érzés tökéletes, és hogy a világ órák óta megszünt létezni, és hogy ez az érzés egyre erősebb, ugyanis meglátom Őt! 

Hihetetlen hogy eddig nem vettem észre! 

Hogy lehet, hogy a sokaság elnyelte tökéletes alakját, igéző szemeit? És hogy lehet, hogy egyik pillanatról a másikra nyílik meg az embertömeg, melynek központjában nincs senki más, csak Ő és a tökéletessége?

Ajkaim elnyílnak, úgy bámulom. Mozgásom lassan abbamarad, és egyszerűen nem létezik már semmi rajta kívül. 

Állunk egymással szemben, engem néz.

Próbálom a látványát elraktározni magamban, minden apró részletét magamba szippantani, hiszen talán soha többé nem csodálhatom meg így kipirultan, az ugrálástól fáradtan. Talán soha nem látom simogató lélektükreit, és talán soha nem érzem majd azt a bizsergést, melyet már a látványa is okoz bennem. 

Közelebb sodróbdom, keze ujjaim után nyúl, tenyere a derekamra téved. Bőrének kipárolgása mennyei aromaként tolul az orromba, elbódít. Vállába kapaszkodom, kezét szorítom és mosolygok, mintha a karácsony már hónapokkal korábban megérkezett volna, mintha csak ő lenne a születésnapi ajándékom. 

Összefonódunk, és testem nem csak a zene, hanem a teste ütemére is megmozdul, éppen úgy, ahogy a pillangók is valahol a gyomrom tájékán. 

- Csodaszép vagy! - suttogja. 

- Elvarázsolsz! - suttogom. 

Fejem a vállára csuklik, beszívom mámorító illatát, és a körülöttünk lévőket kizárva csak magamra és rá koncentrálok. Minden rezdülését érzem, pont ahogy szívének dobbanását, vagy épp kezének remegését. Nem beszélünk, szavakra nincs szükség. Elegendőek a gondolatok és az, ahogyan elveszünk egymásban. 

A zene lassan elhalkul, a koncert véget ér. Még vetek rá egy utolsó pillantást, majd hagyom, hogy kezem elszakadjon tőle, és a tömeg messzire sodorjon. 

Nem kérdeztem meg a nevét, hogy hány éves, vagy hogy hol találhatnám meg. Semmit nem tudok róla, csak azt, hogy sötét haja van, és hogy talán ő birtokolja a legszebb szemeket az egész világon. Még az orromban érzem bőrének illatát, a nyelvemen verejtékének sós cseppjeit, bőrének puhaságát az ajkamon és a szám alatt lüktető szívverését . 

Így búcsúztam. 

Egy csókkal, melyet a nyakára adtam... 

Nem voltam kellően bátor ahhoz, hogy szájára hajoljak. 

Maradt a boldog beteljesülés utáni vágy tehát a fantáziámban, az elmémben és az álmaimban. 

Talán egyszer még megtalálom...